Melyek az üzleti költségek kiszámításának fő módszerei?

A könyvelők, befektetők, üzletemberek és piaci elemzők mind mérnek költségeket. Az üzleti költségek olyan mutatók, amelyek megmagyarázzák a múltbeli feltételeket, és felhasználhatók a jövőbeli feltételek előrejelzésére. A termelők kiszámítják a költségeket, hogy megjósolják a jövőbeni üzleti költségeket, és értékeljék teljesítményüket. A könyvelők és a befektetők aggódnak az eszköz adóvonzatai miatt költség alapon, amely szintén segíti a jövőbeni tevékenységek tájékoztatását.

Az üzleti költségek számítási módszereinek megértése

A kontextustól függően eszközök és szereplők, a "költség" kifejezés kissé eltérő jelentéssel bír, és különböző módon számítható ki.

Költségek kiszámítása: Gyártók

A legtöbb esetben a termelési költségek kiszámítása egyszerű. Az áru vagy szolgáltatás előállítója általában a tényleges költségek/tényleges kibocsátás módszerét alkalmazza. Ha egy vállalatnak 100 000 dollár működési költsége keletkezik, és ez 100 000 egység fogyóeszköz előállításához vezet, akkor a gyártó egyszerű 1: 1 dolláros egységnyi arányt realizál.

Bár egyszerű, ez a szám segít kiemelni, hogy mennyire hatékonyan működik egy vállalat, és mennyire jól előre jelezte a jövőt.

Ha a termelők rendkívül nem hatékonyak az anyagi erőforrásokkal, vagy a termelés jelentősen kevesebb, mint a kapacitás, akkor más számításokra van szükség eredménykimutatás elkészítése. Ellenkező esetben a tényleges költségek/tényleges kibocsátás elegendő.

Költségek kiszámítása: Költség alapja

A költségalap az eszközökért vagy befektetésekért fizetett adóköteles összeg, és különösen fontos annak meghatározásához tőkenyereség. A Belső Bevételi Szolgálat három külön módszert tesz lehetővé a költségek adózási célú kiszámítására: átlagos költség; először be, először ki (FIFO); és specifikus azonosítás. A költségalapú elszámolás attól függően változik, hogy a szóban forgó tételek részvények, kötvények, befektetési alapok, tőkeeszközök vagy egyéb eszközök.

A rövid leírás kedvéért az alábbi leírások egyszerűsítettek, és nem tartalmaznak több gyakori változót, például a fizetett jutalékokat vagy a felmerült tranzakciós díjakat.

Átlagköltség

Ez a leggyakrabban használt módszer a befektetési alapok és részvények költségalapjának kiszámítására. Íme az átlagos költség egyenlete:

$\text{Átlagos részvényenkénti költség.}=\frac{\text{Összes befektetett dollár.}}{\text{Részvények száma összesen.}}$Átlagos részvényenkénti költség=Részvények száma összesenÖsszes befektetett dollár​

First In First Out

A FIFO egy speciális azonosító típus, amely arra kényszeríti az első vásárolt részvényt, hogy az első értékesítésként kerüljön nyilvántartásra. A nem biztonsági cikkeknél ugyanezt a logikát alkalmazzák a készletcikkekre; a régebbi tételeket először értékesítettként kell elszámolni. Ha más módszert nem határoznak meg konkrétan, akkor az FRS az alapértelmezett módszer, amelyet az IRS használ.

Specifikus azonosítás

A konkrét azonosítás a legbonyolultabb, de néha a leghatékonyabb módszer a költségek kiszámítására. Itt a könyvelők kiválaszthatják azokat a részvényeket vagy készlet tételeket, amelyeket értékesítéskor rögzíteni kell, lehetővé téve a legalacsonyabb adóalapú tranzakciók kiválasztását. A specifikus azonosításnak sokféle típusa létezik.

A költségszámítási módszert leginkább az alapján választják ki, hogy mennyire tudja maximalizálni a pénzügyi tranzakciók adóhatékonyságát.