Ismerje meg az infláció különböző típusait

A legalapvetőbb szinten az infláció az árak általános növekedése az egész gazdaságban, és mindannyiunk számára jól ismert. Végül is ki ne emlékezne közénk a múlt olcsó bérleti díjaira vagy arra, hogy milyen kevés volt az ebéd? És ki nem vette észre az árakat a tejtől a mozijegyekig, amelyek felfelé kúsztak? Ebben a cikkben az infláció fő típusait vizsgáljuk, és érintjük a különböző gazdasági iskolák által kínált versengő magyarázatokat.

Stagfláció és hiperinfláció: két szélsőség

Bár fogyasztóként utálhatjuk az emelkedő árakat, sok közgazdász úgy véli, hogy mérsékelt mértékben infláció egészséges egy nemzet gazdaságára nézve. Általában a központi bankok célja az infláció 2-3% körüli szinten tartása.Az infláció ezen a tartományon túl jelentősen megnövekedése a lehetséges félelmekhez vezethet hiperinflációpusztító forgatókönyv, amelyben az infláció gyorsan felemelkedik az irányítás alól.

A történelem során számos figyelemre méltó eset volt a hiperinfláció. A leghíresebb példa Németország az 1920 -as évek elején, amikor az infláció elérte a havi 30 000% -ot. Zimbabwe még extrémabb példát kínál. Steve H. kutatásai szerint. Hanke és Alex K. F. Kwok, havi áremelkedés Zimbabwében elérte a becsült 79 600 000 000% -ot 2008 novemberében.

Stagfláció (a gazdasági stagnálás időszaka az inflációval együtt) szintén pusztítást okozhat. Ez a fajta infláció a boszorkány főzete a gazdasági csapásoknak, amelyek szegényeket ötvöznek gazdasági növekedés, magas munkanélküliség és súlyos infláció egyben. Bár a stagfláció rögzített esetei ritkák, a jelenség még az 1970 -es években jelentkezett, amikor megragadta az Egyesült Államokat és az Egyesült Királyságot - mindkét nemzet központi meglepetésére bankok. 

A stagfláció különösen ijesztő kihívást jelent a központi bankok számára, mert növeli a fiskális és monetáris politika válaszokat. Míg a központi bankok általában emelhetnek kamatok a magas infláció elleni küzdelem érdekében a stagfláció időszakában ez a munkanélküliség további növekedését kockázhatja. Ezzel szemben a központi bankok korlátozottan képesek csökkenteni a kamatokat stagfláció idején, mert ez az infláció további növekedését okozhatja. Mint ilyen, a stagfláció egyfajta ellenőrző eszközként működik a központi bankokkal szemben, így azoknak már nincs mit tenniük. A stagfláció vitathatatlanul az infláció legnehezebben kezelhető típusa.

Negatív infláció

Más néven defláció, negatív infláció akkor következik be, amikor az árak különböző okok miatt csökkennek. A kisebb pénzkínálat növeli a pénz értékét, ami viszont csökkenti az árakat. A kereslet csökkenése akár a túl nagy kínálat miatt, akár a fogyasztói kiadások csökkenése szintén negatív inflációt okozhat. A defláció jó dolognak tűnhet, mert csökkenti az áruk és szolgáltatások árait, így megfizethetőbbé teszi őket, de hosszú távon negatívan befolyásolhatja a gazdaságot. Amikor a vállalkozások kevesebb pénzt keresnek termékeikkel, kénytelenek csökkenteni a költségeket, ami gyakran a munkavállalók elbocsátását vagy felmondását jelenti, ezáltal növelve a munkanélküliséget.

Mi okozza az inflációt?

Az inflációt viszonylag könnyen definiálhatjuk, de az a kérdés, hogy mi okozza az inflációt, lényegesen összetettebb. Bár számos elmélet létezik, vitathatatlanul a két legbefolyásosabb inflációs iskola az Keynesiánus és a monetarista közgazdaságtan.

Keynes -i közgazdaságtan

A keynesi gondolkodás iskola nevét és szellemi megalapozását a brit közgazdász adta John Maynard Keynes (1883–1946).Bár modern értelmezése tovább fejlődik, a keynesi gazdaságot nagyjából az jellemzi, hogy az összkeresletre helyezi a hangsúlyt, mint a gazdasági fejlődés elsődleges mozgatórugójára. Ennek a hagyománynak a hívei a kormányzati beavatkozást szorgalmazzák a fiskális és monetáris politikán keresztül a kívánt gazdasági eredmények elérése, például a foglalkoztatás növelése vagy az üzlet volatilitásának csökkentése ciklus. A keynesi iskola úgy véli, hogy az infláció olyan gazdasági nyomásokból ered, mint a növekvő termelési költségek vagy a növekedés összkereslet. Konkrétan az infláció két széles típusát különböztetik meg: a költség-ösztönző inflációt és a kereslet-húzó inflációt.

• Költségi infláció költségeinek általános növekedéséből adódik termelési tényezők. Ezek a tényezők - beleértve a tőkét, a földet, a munkaerőt és a vállalkozói készséget - az áruk és szolgáltatások előállításához szükséges inputok. Amikor ezen tényezők költségei emelkednek, a haszonkulcsukat megtartani kívánó termelőknek növelniük kell áruk és szolgáltatások árát. Amikor ezek gyártási költségek a gazdaság egészére kiterjedő emelkedéshez vezethet, ami a fogyasztói árak növekedéséhez vezethet az egész gazdaságban, mivel a termelők a megnövekedett költségeket a fogyasztókra hárítják. A fogyasztói árakat tehát valójában a termelési költségek emelik fel.
• A kereslet-húzó infláció az aggregált keresletnek az összesített kínálathoz viszonyított túlzott mértékéből adódik. Vegyünk például egy népszerű terméket, ahol a termék iránti kereslet meghaladja a kínálatot. A termék ára emelkedne. A kereslet-húzó infláció elmélete az, ha az összesített kereslet meghaladja összesített kínálat, az árak az egész gazdaságban növekedni fognak.

Monetarista közgazdaságtan

Monetarizmus nem kötődik kifejezetten egy alapító személyhez, de szoros kapcsolatban áll az amerikai közgazdásszal, Milton Friedman (1912–2006).Ahogy a neve is sugallja, a monetarizmus elsősorban a pénznek a gazdasági folyamatok befolyásolásában betöltött szerepével foglalkozik. Konkrétan a változások gazdasági hatásaival foglalkozik pénzbeli támogatás.

A monetarista iskola hívei szkeptikusabbak, mint keynesi kollégáik, a kormány gazdaságba való beavatkozásának hatékonyságát illetően. A monetaristák figyelmeztetnek arra, hogy az ilyen beavatkozások több kárt okoznak, mint hasznot. Talán a leghíresebb ilyen kritikát maga Friedman fogalmazta meg befolyásos kiadványában (Anna J.-vel közösen írva). Schwartz), Az Egyesült Államok monetáris története, 1867-1960, amelyben Friedman és Schwartz azzal érvelt, hogy a Federal Reserve politikai döntései akaratlanul is elmélyítették a Nagy depresszió. E szkepticizmus alapján Friedman azt javasolta, hogy a központi bankok törődjenek a nemzet pénzkínálatának stabil növekedési ütemének fenntartásával, összhangban a bruttó hazai termék (GDP).

Monetaristák: Minden a pénzről szól

A monetaristák történelmileg úgy magyarázták az inflációt, mint a növekvő pénzkínálat következményét. A monetarista nézetet tökéletesen magában foglalja Friedman megjegyzése, miszerint „az infláció mindig és mindenhol monetáris jelenség”. E nézet szerint az inflációt megalapozó fő tényezőnek kevés köze van olyan dolgokhoz, mint a munkaerő, az anyagköltség vagy a fogyasztó igény. Ehelyett minden a pénzkínálatról szól.

Ennek a perspektívának a középpontjában a a pénz mennyiségi elmélete, amely a pénzkínálat és az infláció közötti kapcsolatot feltételezi, a kapcsolat szabályozza.

​M∗V=P∗Tahol:M=A pénzkínálatV=A pénz sebességeP=Az átlagos árszínvonal​

Ebben az egyenletben benne van az a meggyőződés, hogy ha a pénz sebessége és a tranzakciók volumene állandó, a pénzkínálat növekedése (vagy csökkenése) az átlag megfelelő növekedését (vagy csökkenését) okozza árszint.

Tekintettel arra, hogy a pénz sebessége és a tranzakciók volumene a valóságban soha nem állandó, ebből következik, hogy ez a kapcsolat nem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik. Mindazonáltal ez az egyenlet hatékony modellként szolgál a monetaristák azon meggyőződéséhez, hogy a pénzkínálat bővülése az infláció fő oka.

Alsó vonal

Az infláció számos formában jelentkezik, a hiperinfláció és a stagfláció történelmileg extrém eseteitől az öt centes és 10 centes emelésekig, amelyeket alig veszünk észre. A keynesi és monetarista iskolák közgazdászai nem értenek egyet az infláció kiváltó okaival, aláhúzva azt a tényt, hogy az infláció sokkal összetettebb jelenség, mint azt eredetileg feltételeznénk.