Mit mond a Fisher -effektus a nominális kamatokról?

A Fisher -effektus először Irving Fisher által javasolt elmélet. Kijelenti, hogy a reálkamatok függetlenek a változásoktól a monetáris bázis. Fisher alapvetően azzal érvelt, hogy a nominális kamatláb megegyezik a reálkamat és az inflációs ráta összegével.

A legtöbb közgazdász egyetért azzal, hogy az inflációs ráta segít megmagyarázni bizonyos különbségeket a reál- és a nominális kamatok között, bár nem olyan mértékben, mint azt a Fisher -hatás sugallja. Kutatás a Nemzeti Gazdaságkutató Iroda azt jelzi, hogy nagyon kicsi az összefüggés a kamatok és az infláció között, ahogy Fisher leírta.

Névleges vs. Valódi kamatok

A felszínen Fisher állítása tagadhatatlan. Végül is az infláció a nominális és a reálár közötti különbség. A Fisher -effektus azonban valójában azt állítja, hogy a nominális kamatláb megegyezik a reálkamat és a várható inflációs ráta arányával; ez előremutató.

Bármely fix kamatozású instrumentum esetében a jegyzett kamatláb a nominális kamatláb. Ha egy bank kétéves betétigazolást (CD) kínál 5%-on, a névleges kamatláb 5%. Ha azonban a realizált infláció a kétéves CD élettartama alatt 3%, akkor a befektetés valós megtérülési rátája csak 2%lesz. Ez lenne a reálkamat.

A Fisher -hatás azt állítja, hogy a reálkamat végig 2% volt; a bank csak 5% -os kamatot tudott felajánlani a pénzkínálat 3% -nak megfelelő változása miatt. Itt több mögöttes feltételezés is van.

Először is, a Fisher -effektus feltételezi, hogy a pénzmennyiség -elmélet valós és kiszámítható. Azt is feltételezi, hogy a monetáris változások semlegesek, különösen hosszú távon - lényegében a pénzállomány változásai (infláció és defláció) csak megvannak nominális gazdasági hatásokat, de a valós munkanélküliséget, a bruttó hazai terméket (GDP) és a fogyasztást nem érintik.

A gyakorlatban a nominális kamatok nem korrelálnak az inflációval, ahogy Fisher előre látta. Ennek három lehetséges magyarázata van: a szereplők nem veszik figyelembe a várható inflációt, azt a várható inflációt helytelenül veszik figyelembe, vagy a gyors monetáris politikai változások torzítják a jövőt tervezés.

Pénz illúzió

Fisher később úgy vélte, hogy a kamatlábak inflációhoz való tökéletes hozzáigazítása a pénzillúziónak köszönhető. 1928 -ban könyvet írt a témáról. A közgazdászok azóta is vitatják a pénzillúziót. Lényegében elismerte, hogy a pénz nem semleges.

A pénzillúzió valójában olyan klasszikus közgazdászokra vezethető vissza, mint pl David Ricardo, bár nem így nevezték. Lényegében azt állítja, hogy az új pénz bevezetése elhomályosítja a piaci szereplőket, akik hamisan azt hiszik, hogy az idők virágzóbbak, mint valójában. Ezt az illúziót csak akkor fedezik fel, ha az árak emelkednek.

Az állandó infláció problémája

1930 -ban Fisher kijelentette, hogy "a kamat pénzét (nominális kamatláb) és még inkább a reálkamatot inkább a pénz instabilitása támadja", mint a jövőbeli jövedelem iránti igényeket. Más szóval, az elhúzódó infláció hatása befolyásolja a kamatlábak koordináló funkciója a gazdasági döntésekről.

Annak ellenére, hogy Fisher erre a következtetésre jutott, a Fisher-effektust ma is reklámozzák, jóllehet inkább visszafelé néző magyarázatként, mint előretekintő várakozásként.